2020.11.06-án kora reggel fájdalmas és szomorú hírről értesültünk kedves Hédi, hogy utolsót dobbant a szíved, a szemed végleg lecsukódott, az út, melyen együtt jártunk, számodra elfogyott. Nehéz elviselni a ránk törő érzelmeket még úgyis, hogy a betegséged szemünk láttára őrölte lassan, elkerülhetetlenül a testedet.
Egy gazdag életút szakadt meg, s mi tisztelettel meghajtjuk fejünket az édesanya, a pedagógus és az elkötelezett természetjáró előtt.
Nagy-nagy köszönettel tartozunk Neked!
Köszönjük, hogy szeretettel oktattad, nevelted a gyerekeket, mindig befogadva az újat, sikerült munkásságodat művészi fokon végezned. Elválaszthatatlan volt számodra a természetjárás és a gyerekek szeretete. Sok száz kisiskolással szeretteted meg a kirándulást, a természetet. Két mankóval is szervezted és vezetted a hazai tájegységeken a DSE túrákat, de sok diákkal és szüleikkel szeretteted meg a Tátra csúcsait is. Ezért becsülnek pályatársaid, a szülők, tanítványok százai, akik szívükbe zártak, és most már emléked él bennük tovább.
Kedves Hédi! Gyászolnak a Tiszaújvárosi Sport Club Természetjárói is, hisz úgy éreztük mi voltunk a második családod!
1982 volt a munkába lépésed éve. Ez az évszám szinte egybeforr a természetjárásoddal. Igazán kiteljesedni a 90-es évek végétől kezdődött a Sport Club életében a lelkes elődökkel a közösségi túraszervezésed, túravezetésed. Minden érdekelt, ami a mozgással kapcsolatos volt. A hegymászáson és a túrázáson túl, a kerékpár elengedhetetlen tartozékod volt, a túraversenyzést is szívesen művelted, még a vízitúra túravezetői vizsgát is letetted. Igaz, ez utóbbit nem nagyon tetted át a gyakorlatba, mondván, azt az imbolygó szerkezetet nem neked találták ki. Annál inkább éltél a térképek világában.
Hiába volt a benned élő erős vágy és akarat a betegség leküzdésére, a halál volt erősebb és elragadott családodtól, barátaidtól, tőlünk…
Köszönjük, hogy azon voltál mindig, hogy megmutassuk hazánk és a környező országok ismert és rejtett szépségeit túrázóinknak. Hálásak vagyunk azért a sok-sok óráért, amiket arra fordítottál, hogy folyamatosan figyelted és kerested, hol készült új kilátó, hol alakítottak ki valamilyen új túristalátványosságot, völgyhidat, érdekes tanösvényt, azon törted a fejed, hogy milyen újdonságot vigyünk a túráinkba. Ezek a következő évi programtervbe már bele is kerültek. Míg nekünk sokszor csak a térkép segített egy-egy útvonal felidézéséhez, Neked ez kapásból ment. Mindig csodálattal tekintettünk rád, hogy nem csak arra az útvonalra, jellegzetességre emlékeztél, amelyen voltál, hanem azt is észben tartottad, ha valaki elmesélte egy kiránduló élményét.
Közös gondolkodás volt, hogy a túramozgalmak teljesítése minél több tagtársunk számára elérhető legyen. Kiemelten számontartottad az Országos Kék Túra szakaszainak bejárását. Bevezettük a többnapos túrákat, hogy a távolabbi szakaszokat könnyebben tudjuk teljesíteni. Csak a saját füzeted maradt időnként a buszon, vagy a szálláson a szervezés forgatagában. Ezért is fordult az elő, hogy Neked nem lett meg az elsők között a teljesítésért járó jelvényed, csak idén nyáron. Sajnos a Dél-Dunántúli szakasz végig járására már nem jutott erőd.
Az elmúlt évtizedekből emlékek villannak, a tőled hallott szlogenek a fülünkben csengenek. Ha esős, sáros útvonalon jártunk: „a gyerek és a ruha mosható, miért ne mennénk”. Ha kevés gyerek jelentkezett a túrára. „a gyerekek bírnak menni, hamar új erőre kapnak, a szülők kényelmesek”. Ha új kerékpárútra érkeztünk: „kacsalábon forgó kerékpárút!” mondásodtól kaptunk új erőre. A lengyel Tátrába menet jobban vártuk Zofia mama zsurek levesét megkóstolni, mint a túrát, annyit emlegetted. Még halljuk hangodat, a biztatásodat, még látjuk mosolyodat, ahogy egy-egy újabb tagtásunkat bíztattál a túravezetésre.
Mindig csodáltuk, de ma már tudjuk is, hogy elhivatottságod, akaraterőd, fegyelmezettséged, önzetlenséged, a gyerekek, valamint a természet szeretete adták vissza újra hitedet az emberekben, és vezettek át a nehézségeken.
Becsüljük azt az olthatatlan lángot, mely benned lobogott, tiszteljük a végsőkig feszített akaratot és elszántságot, mellyel szervezted a túrákat, fogtad össze a gyalogtúra szakágat. Őrző gondoskodásodat még akkor is érezhette bármelyik túravezető, amikor fizikailag nem voltál jelen.
Bátran lehetett hozzád fordulni túratervekért, jótanácsért, bármikor kész voltál egy rögtönzött túratervre.
Nem mentél el, csak elutaztál, mondja a vers. Aztán jön a kiábrándult valóság, meg kell tanulni élni nélküled.
Madách Imre szavai jutnak eszembe: „Be van fejezve a nagy mű igen, a gép forog, az alkotó pihen”. Magunkra nézve így fordítanánk, hogy jó példát mutattál, jó útra indítottál minket, csak folytatni kell tovább!
Köszönjük, hogy ismerhettünk, szerethettünk, hogy együtt túrázhattunk!
Drága Hédi! „Nem halnak meg azok, akik szívünkben élnek”, szól a mondás. Hiszem, hogy több százan érezzük úgy, hogy szívünkben élsz!
Emléked örökké megőrizzük!
Tóth Éva
Szakosztályvezető